A MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNHÁZ SZERVEZÉSÉBEN:

NYÍREGYHÁZA, 2017. augusztus 25. - szeptember 2.


2017. szeptember 1.

Az elmúlt 16 év egyik legnagyobb VIDOR-élményét Goran Bregovicnak és együttesének köszönhetem. Amikor Nyíregyházán jártak, a nagyszínpad még ott volt, ahol most a kicsi, és a második, harmadik szám után már az egész Kossuth tér táncolt, többen ráadásul a padok tetején pörögtek-forogtak. Azóta szeretem a rezeseket, és ezért is vártam nagyon a péntek estét. Az első taktus után kiderült: volt mire várni! Ennyi kitűnő zenészt egy színpadon ritkán látni, de nem csak a hangszerük mesterei: azt is tudják, mire van szüksége a közönségnek. Táncoltak kicsik és nagyok, és mindenki azt kérdezgette: vajon mikor vesznek levegőt? Jól fújták, az egyszer biztos! Vendégmarasztaló muzsika volt a javából: amikor kezdődött, találkoztam az egyik kollégámmal, aki azt mondta, egy számot meghallgat, és már siet is haza. A koncert végén ő volt az első, akibe belebotlottam, és mielőtt bármit kérdeztem volna, azt mondta: ezek a fiúk annyira zseniálisak, hogy egész egyszerűen nem tudott elindulni. Szerencsére sokan voltak így ezzel!

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 31.

Mesés volt a csütörtök: Boldizsár Ildikó annyira kedvesen és szeretetteljesen beszélt a mesékről a MŰvész Stúdióban, hogy az embernek rögtön mesélni vagy legalábbis mesét olvasni lett kedve. A Holle asszony vidorossá gyúrt története ugyancsak remekbe szabott volt: amikor Dézsi Darinka azzal esett be a próbára, hogy „bocs, elaludtam a szoliban”, más sejthető volt, hogy remek kis előadásba csöppenünk. Így is lett, a rendezői utasításokat nem igazán értő művészek ízelítőt adtak abból, milyen nehéz is egy recsegve-ropogva induló munkából kihozni a maximumot, a nézők pedig kicsit úgy érezhették: beavatottak lettek. A jól induló este tíz után újabb fordulatszámra kapcsolt: a Fear the Szaknévsor a szakma egyik csúcsa. Ami különlegessé tette, hogy amikor a szolgáltatók által szívatott szerencsétlen ügyfeleken nevettünk, akkor magunkon nevettünk, hiszen mi is álltunk már sorba órákat sorszámért, mi is telefonálgattunk hiába „nyomja meg az egyes gombot” típusú ügyekben, és mi is fizettünk már el nem végzett szolgáltatásért. De nevettünk és ez a lényeg, és mivel a színházi szolgáltatást maximálisan teljesítették a művészek, ez alkalommal nem fizettünk hiába, sőt!

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 30.

Éppen három éve, hogy bemutatkoztunk; emlékszem, borzasztóan izgultam a találkozás előtt. Szerettem volna jó benyomást kelteni, megfelelni olyan elvárásoknak, melyek tulajdonképpen nem is léteztek, hiszen csak egy név voltam a sorban. Egy semmitmondó embercímkével szemben pedig nem támasztanak nagy igényeket. Persze, teljesen más a helyzet, ha több mint hét évtizede elismeréssel, tisztelettel emlegetik az ember nevét – még azokban az időkben is, amikor nem kifejezetten barátja a rendszernek. Makk Károly. Ez egy olyan embercímke, amire felkapjuk a fejünket. Három évvel ezelőtt, amikor a VIDOR Fesztiválon belépett a zsűrinek fenntartott irodába, lefoszlott rólam minden félelem. Elegáns volt és udvarias, kezet csókolt. Egy letűnt kor kézcsókja – ritka tünemény. Látom a gyakorlott mozdulatot, amivel bort nyit, itt cseng a fülemben a hangja, ahogy feleségével, Hannával magázódva pörölnek és tegeződve szeretnek, és soha nem feledem, ahogy a két felvonás közötti szünetben azt mondja: „Igyunk egy pohár pezsgőt, kedves!” Ittuk a szavait, a történeteit és a fanyar, buborékos italt... Az elmúlt két esztendőben is kedves ismerősként ölelt meg, mindegy volt, mikor keresem, akár ebéd közben is készségesen válaszolt a kérdéseimre. Amikor Nyíregyházán mutatta be Szeretni kell című könyvét, még volt időnk néhány mondatot váltani, aztán már csak egy-egy gyors kézcsók jutott belőle.

Megrendített a hír, hogy elment, és pont a VIDOR Fesztivál alatt. Felfoghatatlan, hogy nem hallok tőle több anekdotát, kritikát, tanácsot, bókot. Egyetlen közös képünket bekereteztetem.

Karcsi bácsi! Még találkozunk!

Csáki Alexandra
újságíró

2017. augusztus 29.

Mennyire más úgy készülni egy VIDOR-programra, hogy érintett az ember! Nehezebb, és felelősségteljesebb, ezért ahogy eddig mindig, a limerick-döntőre menet most is társult némi idegesség a jegyzetfüzetem mellé. Mi lesz, ha kevesen lesznek? Vagy ha nem fogják jól érezni magukat? Ha elromlik a kivetítő? Ha netán rossz passzban lesznek a versenyzők – akarom mondani a művészek? Persze, fél hétkor, amikor mindenki nagy mosolyok közepette hagyta el a MŰvész Stúdiót, már tudtam, hogy felesleges volt aggódni: sokan voltak, a nézők jól érezték magukat, nem romlott el a kivetítő, és a versenyzők, mint ahogy mindig, ezúttal is kiváló passzban voltak! Soha nem fogjuk tudni meghálálni Illyés Ákosnak, Jenei Juditnak, Kuthy Patríciának, Nyomtató Enikőnek, Horváth Viktornak és Horváth Sebestyén Sándornak, hogy az első perctől a szívükön viselik a limerickek sorsát, és persze Göttinger Pál is kitett magáért (nem is tudtam, hogy a főrendező ilyen jól furulyázik és zongorázik, a tánctudásáról nem is beszélve ...)! Közel hatszáz limericket kellett lajstromba venni, zsűrizni és válogatni, és ha rajtam múlna, mindenkit jutalmaznék. Mert szántak rá időt, energiát, és megörvendeztettek bennünket – köszönet érte! A sikeres döntő után pedig engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt: Petruska Andrást hallgattuk a téren – és milyen jól tettük! Ez a fiú nem tűnt el a hatalmas nagyszínpadon, sőt! Kellemes a zenéje, távolról is érezhető a kisugárzása, szóval: úgy jó, ahogy van.

Szép nap volt a kedd, csak egy gond volt vele: azt jelezte, hogy már csak négy nap maradt hátra ...

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 28.

Nem mind Arany ... – dehogynem! Amihez a MŰvész Stúdióban hétfőn helyet foglaló (ál)akadémisták hozzáértek, az arannyá változott. Szellemesség, intelligencia, műveltség, humor és alázat. És tisztelet. Tisztelgés a nagy ősök előtt úgy, hogy nem győztünk törölgetni az (öröm)könnyeinket. Ha a teremben ült volna Arany János és Petőfi Sándor, vörösre tapsolták volna a tenyerüket, annyira tetszett volna nekik, amit magukról hallottak. Arany, hallva az átírt Családi kört, elgondolkodott volna a bajusza alatt és megemelte volna a kalapját, és Petőfi is örömmel hallgatta volna a leveleit – persze, mert ez azt jelentette (volna), hogy túlélte a segesvári csatát ... Jókedvű emberek özönlöttek ki a MŰvészből, majd ott maradtak gratulálni a szerzőknek, és felidézni egy-egy poént, de nekünk rohannunk kellett tovább: jött a nagyszínpadon a Kutyaharapás Mucsi Zoltánnal – vagy Mucsi Jánossal? Nem, Gucci Zoltánnal :) És kutyaütő bankrablókkal, akik bevezettek bennünket a történelem kulisszái mögé, megmutatva, hogyan is működik (vagy éppen nem működik) a magyar-magyar együttélés. Aki látta Tarantino Kutyaszorítóban című filmjét, nagyjából tudta, mire számíthat. De csak nagyjából, mert ez annyira hazai volt, amennyire csak lehet. Kiváló színészek, remek rendezés, és egy-egy kiszólás, finom utalás a bennünket körülvelő világra – egyszerű receptnek tűnik, mégis ritkán készül színházi konyhában ilyen tökéletes remekmű. A hétfő megmutatta, mitől VIDOR a VIDOR, ráadásul színház után még a koncertbe is belehallgattunk – fesztiválnapból ennél többet kihozni nemigen lehet. Így volt tökéletes – köszönet érte!

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 27.

Annyira sokan voltak a téren vasárnap a koncertek után, hogy az ember azt hihette: valamelyik világváros nyárestéjébe csöppent bele. Nekem Madrid jutott az eszembe, ahol tíz óra körül kellemesen meleg az idő, a spanyolok pedig akkor indulnak el vacsorázni, vagy meginni egy pohár bort. Valahonnan mindig szól a zene, a tömeg pedig békésen hömpölyög, és mindenki ugyanazt érzi: bárcsak az élete valamennyi estéjét így tölthetné ...! Erre gondoltam vasárnap, amikor a Punnany Massif levonult a színpadról, de sokan nem mozdultak: ugyanúgy üldögéltek tovább. Mert csak a koncertnek lett vége, a beszélgetéseknek nem, így a téren még sokáig pezsgett az élet. Az égiek pedig tudták, hogy mi a dolguk: bár valahol messze villámlott, a szél már csak akkor érte el a várost, amikor a fesztiválozók nyugovóra tértek. Ennél egyértelműbb jelzés pedig nemigen akad: még a vihar is tudja, hogy nem ronthatja el ennyi ember örömét. Nem is tette, ezért pedig nagy-nagy köszönet jár neki. És persze jutalmat is kap: még hat napon át hallgathatja a jobbnál jobb együtteseket, láthatja a belvárosi kavalkádot és nézheti, hogyan örül együtt több ezer fesztiválozó.

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 26.

Színházjáró emberként sokat gondolkodom azon, be kell-e vonni a közönséget a játékba? Vannak darabok, amelyeknek ez jól áll, sőt, ezzel működnek igazán jól, és vannak olyanok, ahol ez elképzelhetetlen. A VIDOR Fesztivál péntek esti Szülői értekezlete (FÜGE produkció, Budapest) az előbbi körbe tartozik, és amikor kiválasztottam, ez is motivált. Nem a szereplési vágy, sokkal inkább a kíváncsiság hajtott – és milyen jól tette :) A Krúdy kamara osztályteremmé alakult, benne iskolai padok, rajtuk toll és papír, a harmadik bé diákjainak szülei pedig tűkön ülve várják az új osztályfőnököt. Aki meg is érkezik: kicsit zavarban van, és túlzottan meg akar felelni – de ez utóbbin gyorsan túllép. Újító szándékait nem tolerálják az anyukák és apukák, hamarosan pedig olyan indulatok törnek a felszínre, amelyekre senki sem számít – legkevésbé mi, a padokban ülő nézők. Amikor fákká változtunk és megpróbáltuk a rügyeinkkel elérni a terem tetejét, körbenéztem. A mozdulatok arról tanúskodtak, hogy senkit sem lepett meg a nyújtózkodás, pár másodperc alatt nézőkből közreműködőkké váltunk, a mosolyokból pedig úgy tűnt, ez senkinek sincs ellenére. Előadásra jöttünk, hogy tanuljunk, hogy elgondolkodjunk, de a színházba járó ember nem ijed meg akkor sem, ha szerepelnie kell. Mert úgy érzi, részese lehet a történetnek, és azzal, hogy ő is kap egy anyák napi, bocsánat: szülők napi ajándékot, sőt, még meg is hajolhat az előadás végén, szebb lesz a napja. És a VIDOR éppen erről szól: hogy szebb legyen napunk, a hetünk. (És hogy vajon miért én voltam az egyik kiválasztott? Nem tudom, de a virággá hajtogatott papírzsebkendőt hazahoztam, a napom pedig szebb lett. Sokkal szebb.)

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró

2017. augusztus 25.

VIDOR-párti vagyok – egy a sok tízezerből. Egy városlakó, aki immár tizenhat éve soha nem utazik el augusztus utolsó hetében, mert itt akar lenni a fesztiválon és kiélvezni az utolsó cseppjéig. Imádom, hogy kilenc napig az a legnagyobb dilemmám, hogy éppen hol legyek. Ha koncertet hallgatok, sajnálkozom, hogy nem vagyok valamelyik színházi előadáson, ha pedig ott ülök a közönség soraiban, azért fáj a szívem, hogy kihagyok egy klassz zenekart. Merthogy itt mindent látni kell, mindent hallani kell. Elraktározni a VIDOR-hangulatot és örülni annak, hogy milyen sokan gondolják ezt ugyanígy. Szeretek a téren rég nem látott ismerősökbe botlani, felvidulni egy felszabaduló asztal láttán a kedvenc helyünkön, és úgy meginni egy limonádét a barátaimmal, hogy közben kiváló élő muzsika szól. Hiszem, hogy ez a város igazi arca: a mosolygós, a barátkozós, az élettel teli. A VIDOR gyógyír: receptre kellene felírni. A legjobb, amit most tehetünk: kilenc napig hagyjuk otthon a gondjainkat, a belvárosba érve pedig engedjük, hogy sodorjon az ár: hallgassunk zenét, nézzünk utcaszínházat, rajzoltassunk magunkról karikatúrát, fújjunk buborékot! Élvezzük a jó időt, és örüljünk annak, hogy részesei lehetünk e fantasztikus kavalkádnak. Péntek este végre elkezdődött, így nincs más dolgunk, mint belevetni magunkat. ​

Száraz Ancsa
szerkesztő-újságíró


 

 A VIDOR Fesztivál főtámogatói:

bigeholdinglogojo nyiregyhaza tobbetad mzsz logo

 

 A VIDOR Fesztivál támogatói:

Nemzeti Kultúrális Alap  Emberi Erőforrások Minisztériuma
OTP Korzó Continental sio
  Csősz-Platán master good marso emblema 2 CSL Plasma logo red no tagline sm
port.hu  fidelio  Városkép  nyiregyhaza.hu  Nyíregyházi  6 nytv logo  Kölcsey  8 kelet logo  Radio1 avatar 91.1  10 negyzet sunshine  retro radio logo2 Mustár  index Kultur  happy photography nyirport 

 

otp banner fekvo 1 
facebook_page_plugin